Nagyon különös érzés, amikor az ember először próbálja önmagát lefotózni, és most nem a kézben kitartós, mobilos, kompakt kocafotóra gondolok, hanem amikor egy képet önmagunkról pre-vizualizálunk és megpróbáljuk azt reprodukálni valamilyen igényes formában. Tarts velem és elmesélem hogy miképp készültek technikailag a képek és azt is, mit éltem meg közben. 

Az ötlet

Akárhogy kerestem, nem találtam jobb szót a magyarban, csak az „önarckép”-et, pedig a bejegyzésben szereplő képek jó részén az arcom nem is látszódik teljesen, de a lényeg, hogy magam vagyok rajtuk. Ahogy a bevezetőben is írtam, nagyon különös érzés egyáltalán nekiállni a dolognak. Az ötlet abból fakadt, hogy találtam egy remek blézert és egy szintén pofás sálat, amikben egyszerűen nagyon jó közérzetem támadt. Abban a pillanatban megfogalmazódott bennem, hogy a már régóta motoszkáló szándéknak –  miszerint illő volna magamról is készítenem egy jó képet -, most van itt az ideje. Hogy rövid legyek: le szerettem volna fotózni a közérzetem.

Ez egy nagyon nehéz és összetett feladat. Sosem voltam és nem is leszek az a macsó alkat, még csak jóképű sem vagyok. Ez nem panaszkodás, hálás vagyok az Istennek, hogy egészséges vagyok és mindenem megvan a helyén, de nem tartozom a szép vonásúak közé, ez van. Ennek ellenére meg szerettem volna fogni azt az érzést egy fotón, hogy a tükörbe nézve mégis jól érzem magam a bőrömben, hogy elegánsnak találtam azt, aki visszanéz rám.

Mint nagyon sokan, én is utálom a rólam készült képeket, mert általában olyat látok rajta, ami nem tetszik és kiábrándító, ezzel sokan vagyunk így. A másik aspektusból pedig nagyon kritikus vagyok a saját fotóimmal szemben. Na most ez ebben a szituációban találkozott és összeadódott: nem akármilyen képen látom magamat előnyös ábrázolásban és nem akármilyen képre mondom, hogy igen, ez tetszik, szóval lecke feladva – duplán. Továbbá különös felvállalni azt is, hogy ne a magamutogatás érződjön a képeken, amikor megosztom másokkal, hanem az, amire gondoltam, amit meg szerettem volna örökíteni. Most először ezért nem is mondtam senkinek, hogy miben sántikálok. „Egy fénybeállítást szeretnék kipróbálni.” – mondtam mindenkinek, akik kérdezték, mivel foglalatoskodom.

Aztán elkezdtem és azt kell mondanom, hogy ez nem az a fajta dolog számomra, ami azonnali sikerélménnyel kecsegtet. Általában maga a fotózás is sok rossz kép után kezd el beindulni, nem még a „modellkedés”, főleg nem a kettő együtt. Elkészül az első fotó és nem csak, hogy összevissza égette minden vaku a kép minden részét, de még katasztrofálisan is nézek ki rajta – pont, mint azokon a képeken, amiket utálok magamról visszanézni és közel se vagyok ahhoz, amit látni véltem délután a tükörben. Na ekkor kitartás kell. Már csak azért is, mert este 10 után álltam neki az egésznek, jobb híján az udvaron. Ennek köze volt ahhoz is, hogy ott volt egy nem steril, mégis fehér falfelület, másrészt nem szerettem volna, ha bárki megkérdi, mit csinálok. Ehhez magány kell. És magánvélemény. Saját képem, magamról, én döntöm el, tetszik-e, ami ezen a szitán átmegy, az már nem érdekel, másnak tetszik-e vagy sem. Mégis mindezt november 9-én, este 10 óra felé kitartóan lehet csak csinálni, mert az ujjaim már széjjelfagytak a hidegben. Aztán jöttek egymás után a képek és volt egy-két jól elkapott pillanat. A 10. kép környékére belőttem már a fényeket, utána a technikával alig kellett foglalkozni, csak magammal. Mit mondjak – közel 100 fotóból az alábbi 4-re tudtam azt mondani, hogy elfogadom. Még most is, mikor felrakom, bizonytalan vagyok bennük, egy olyan van, ami feltétel nélkül tetszik, az, amit már azonnal ki is raktam profilképnek és ami az alábbi képek közül az első.

Az abszolút kedvenc.

Nem véletlenül vártam vele napokat, hogy ezt a bejegyzést publikáljam, nem szerettem volna, ha a többi kép elvonja a figyelmet addig arról, ami abszolút tetszik. Nagyon hálás vagyok a sok kedves hozzászólásért és a sok like-ért, amit kaptam, elképesztően jó visszacsatolása volt annak, hogy sikerült azt a bizonyos közérzetet képpé tenni. De lássuk, hogy technikailag hogy készült a kép.

A kép elkészítése

Hogy miért publikálom a kép kulisszatitkait? Elsősorban, hogy megmutassam, mennyire nem a felszerelésen múlik a dolog, ha van koncepció. Nekem alapvetően volt koncepcióm, mert úgy kezdtem az egész fényképezést, hogy körbenéztem divatfotósok honlapjain és volt néhány kép, ami inspirált és megvolt, hogy világos, mégsem steril hátterű képet szeretnék, sok fénnyel, de mély árnyékokkal. Kitaláltam, hogy átlósan fogok két vakut villantani, az első lesz a fő fény, a másodikkal pedig dekorálni szeretnék. Itt azért el kell mondanom, hogy sosem tanultam fényképezést és valószínűleg a beavatott szemek rengeteg hibát kiemelnének a képeken, amiket én még nem látok meg, de talán idővel…

A felhasznált eszközök az alábbiak voltak:

• 1 db kemping asztal 🙂
• 1 db kemping szék 🙂  – nincs mit tenni, nem volt elég magas állványom, főleg nem kettő
• 1 db fényképezőállvány (kölcsönbe kaptam) a fő vakuhoz
• 1 db állítható fényerejű Yongnuo 460-II vaku (37$ Kínából, szállítással együtt)
• 1 db ARKON (??) vaku, még a ’80-as évekből, anyukám a Smena gépéhez használta – ez nagyjából annyit tud, hogy atomvillanás
• 2 db vakukioldó vevőegység (1-el is meg lehet csinálni)
• 1 db vakukioldó adóegység
• 1 db gémes mikrofonállvány, csak mert marha jól lehet rá rögzíteni
• dróttal
• egy közönséges fehér esernyőt (nem fotós ernyő, sima esernyő)
• 1 db állvány a fényképező alá
• 1 db (tükörreflexes) fényképezőgép

A helyszín

A másodvaku (atomvillanás) szemszögéből.

A fő fényforrás szemszögéből

Sajnos nem volt eszközöm, amivel a kis vakut magasabbra, fejmagasságba tudtam volna tenni, pedig az volt az eredeti tervem. Azért így sem lett rossz a dolog, tessék végignézni,  melyik képen hogyan érvényesül a két fényforrásból jövő fény. Én természetesen a két vaku közül a fő fényhez álltam jóval közelebb, olyan 20% – 80% felosztásban a vakuk távolságát nézve.

Ennek több módja is lehetséges. Például éjszakai tájképeknél, ahol igen csak számít az apró rezgése is a gépnek, amit mondjuk a tükör felcsapódása okoz, lehet úgy használni a kioldót, hogy az első gombnyomásra csak a tükröt felcsapja, majd a másodikra elkezdi a felvételt. Lehet olyat, hogy ahogy nyomom a gombot, rögtön exponál, és ami számomra itt most igen kapóra jött: megnyomom a gombot és fókuszálás után 2 mp várakozás után exponál. Képzelhetitek, mi mindenre elég 2 másodperc 🙂 🙂 Gyorsan beállni, távirányítót elrejteni, számolni, nem pislogni és mindez legyen nem erőltetett 🙂

A fókuszálásról: amennyiben odamegyek a géphez, állítok egy élességet automatikusan, akkor a kioldó megnyomásakor már nem kezd újabb fókuszálásba, azonnal indítja a felvételt. Ez nekem nem volt opció, nem tudtam beállítani az élességet oda, ahol majd egyszer leszek, manuálisan sem akartam ezt megtenni, mert semmi nem garantálja, hogy tényleg sikerül odaállnom. És akkor baromi bosszantó egy jól elkapott pillanat, rossz helyen lévő fókusszal… nem éri meg. Ha érintetlenül hagyom a fényképezőn a fókuszáló és kioldó gombot, akkor a távirányító jelére először nekikezd a fókuszálásnak és utána jöhet a 2 másodperc, majd a villantás. Ami még baromira jól jött a kuksi sötétben, hogy a fényképezőn van fókuszálást segítő segédfény, azaz egy erős LED felvillan, megvilágítja a sötét terepet, ahol az ideiglenes fényben a fényképezőgép engem meglátott, rám tudta állítani az élességet és már repültek is a képek. Egyszerre mindig 4-5-öt fotóztam, nem néztem egyesével, mert az sok idő lett volna, utána viszont alaposan megnéztem, hogy mik a hibák, mit kell javítani.

Legközelebb, ha lesz lehetőségem, kihasználom azt, hogy akár számítógéppel összekötve azonnal láthatom a fotókat, amik elkészülnek (tethered shooting). Annak monitorját magam felé fordítva nem kell mindig odamennem, láthatnám a hibákat egyből, lehetne folyamatosabb, meg profibbnak is hat 🙂 De hát, eső után köpönyeg, legközelebb okosabb leszek. Hát így készültek első önálló alkotású önarcképeim.

Remélem tetszett a cikk, ha igen, kérlek osszátok meg facebook-on, Google+-on és ha még nem tettétek, like-oljátok a fotoGrafAdam oldalt. 🙂

Jó fényeket!

Ádi