Csak én bírok képemnek hőse lenni…

Nagyon régóta tartoztam magamnak egy jó minőségű portré sorozattal, amit általános célokra használhatok. Nagyon örülök, amikor valami által megihletve meg tudom fogalmazni a gondolataimat, érzéseimet egy képben, melyeken az utóbbi időben a legtöbbször én voltam a fotó alanya is, de egy önéletrajzban vagy akár a honlapomra feltehető önarcképként egyik sem jó.

Frusztrált a tudat, hogy a felszerelésem bőven megvan egy ilyen képhez, elég sokat fotóztam másokat ahhoz, hogy tudjam, mit várok egy ilyen képtől, mégis mindig halasztottam. De a napokban kihasználva a csodálatos, szórt természetes fényt a lakásban és a fehér falat, mint háttér, objektív elé álltam. Elég kritikus vagyok általában a képeimmel, főleg bármilyen engem ábrázoló képpel, de ezekkel most határozottan elégedett vagyok és örülök, hogy végre jutott rá időm.

Néhány kép a “Folytatás”-ra kattintva megtekinthető.

Aztán igyekszem végre más jellegű fotókat is készíteni, vagyis inkább publikálni. Folytatás

Így készült az első (igazi) önarcképem

Nagyon különös érzés, amikor az ember először próbálja önmagát lefotózni, és most nem a kézben kitartós, mobilos, kompakt kocafotóra gondolok, hanem amikor egy képet önmagunkról pre-vizualizálunk és megpróbáljuk azt reprodukálni valamilyen igényes formában. Tarts velem és elmesélem hogy miképp készültek technikailag a képek és azt is, mit éltem meg közben.  Folytatás